Délután ültem a vidéki vasútállomáson, egy aggastyánná korhadt vén padon. Néztem az ártatlanul kék eget, simogatott valami kedvesen bájos és selymesen becéző nyári szellő, a fülemben beethoven d-dúr hegedűversenye zengett. Ilyen pillanatokban találom meg önmagam. Ahogy az elsőhegedűs szólója világos és élesen elhatárolt csapást vág a nagyzenekar tömegébe. Mindig felsejlik egyik kedvencem, a Sztracsatella idevágó képsora, ahogyan a kis alföldi cigánygyerek játssza a rádió stúdiójában olyan szívszaggatóan, hogy percekig elfelejtek levegőt venni.
és rögtön utána jönnek a kedvenc mondatok: ...maga a Borcsa?...mi van, itt mindenki hülye?...nem megyek semmiféle reggelizni. Semmiféle szállodába. Semmiféle veled...Mi a kurva anyámat akar tőlem?...maga mit eszik? -valami acapellát.-az sztracsatella!...miféle békítőtárgyalásra?? Hát össze vagyunk mi veszve??....és közben az Ez történt Lellén......

Szent Nyúl intelmei

csak miheztartás végett, másodikos koromban ilyenekkel terrorizált a tanítónénim, nem csoda, hogy ilyen elfojtásos személyiség lettem. De legalább a költözés erre is jó, hogy megtaláljam a másodikos nyelvtan füzetem. :) azóta következetesesen az állító módot használom ezekben a mondatokban :)

Bámulatos..........................

Létező embernek nevezem a felnőttet. Felnőtt az, aki élete nagy kérdéseire megkapta a bizonyosságot, nem kell tovább keresnie, kérdeznie. Most már elég, ha pénzt keres, házat épít, tanít és különböző bizottságok, zsűrik, egyletek tagja, elnöke. Szabad idejében az autót bütyköli, meccsekre jár, zsugázik, udvarol és iszogat. Hazaérkezett az élet nagy kalandjáról.
A készülő ember az, akinek kettős a lelke. Felnőttként tud részt venni a világ külső dolgaiban, és vidám gyerekként neveti ki önmagát és a komoly ügyekben fontoskodó felnőtt társait. Én és Énke, ahogy Karinthy megírta. Örökké úton van. Létező embernek lenni biztonságosabb, védettebb önmagával szemben, nagyobb a fölénye az embertársai felett, jobban tájékozódik az élet erdejében. Ő tudja az igazságot, a helyeset és a helytelent, s a maga helyére teszi Istent és a Császárt. A készülő ember sokat bolyong saját poklában, balek az ügyeskedők között, sátorverése mindig ideiglenes, soha nem érkezik meg sehova kalandos útjairól, legfeljebb egyszer végleg beleájul az országút árkába.
A létező ember polgár. Hisz a rendben és az egyensúlyban. Hisz az alkalmazkodásban és a problémák megoldhatóságában. Ha a véleményét kérdezik valakiről, elsősorban azt mérlegeli, hogy az illető okos-e, vagy buta. Megbízható-e vagy megbízhatatlan? Mindig nagyon kapós műfaj.
A készülő ember szellemi csavargó. Kételkedő és gyanakvó. A problémák zömét nem tartja megoldhatónak, legfeljebb elviselhetőnek...Ha a véleményét kérdezik valakiről, azt mérlegeli, az illető jó ember-e, vagy rossz. Derűs-e vagy komor? Nem igen lelkesednek érte.
Mindegy, hogy melyik típus tetszik neked. Mindegy, hogy mi szeretnél lenni. Az egyetlen kérdés: mi vagy? És ami vagy, az is maradsz mindhalálig. Ne majmold a másféléket, ha hiteles életre vágysz. Ne haragudj a másfélékre, ha nem akarod nevetségesé tenni magad.
Pinyó, a vén Csan-Tao mestere és vén piaci vagány, mindig azt mondta: Ne foglalkozz folyton magaddal, mert olyan leszel, mint egy bolond macska, ki mindig a saját seggébe akar bújni. Inkább élj.
Igaza van! Inkább éljünk. És ha hozzájutunk egy kis italhoz, koccintsunk az életre.
(Popper Péter: Felnőttnek lenni)

VÉGRE. Most már megnyugodtam. Ezek szerint úgy hívnak: készülő ember. És sosem leszek más. Ez megnyugtató, mert azt hittem, valamit eltoltam, hogy ilyen vagyok, meg kell találnom, hogy mi volt az, és megjavítani, hogy én is "rendben" legyek. De rendben vagyok így is. Magamban eddig is rendben lévőnek éreztem magam, de a többiekhez viszonyítva nagyon nem volt kerek a kép. Különösebben nem izgatott ez, csak szimplán nem értettem, mi ez, és nem tudtam, hogy csak idő kérdése-e, hogy hozzájuk hasonlóvá váljak. Mert hát azért a csordaszellem, társaslénység, miegymás mégis csak működik az emberben, akármekkora megveszekedett individualista. De nem fog megváltozni ez már sosem. Na jó, akkor lehet továbblépni. Ijesztő volt olvasni ezt a részt, mert mondatról mondatra ismertem magamra. Ilyen hülyén még nem éreztem magam, hogy olvasok és közben bólogat a fejem, és vigyorogok, mint a tök. Asszem, az ilyenre mondják, hogy könyvember. Lehet. Egy dolog, ami nem klappol a dologban: a magával foglalkozó ember mint egy macska, aki a saját seggébe akar bújni. Ha meg akarom találni a saját válaszaimat, le kell szállnom a mélybe, és ehhez óhatatlanul önmagammmal kell behatóbban foglalkoznom. Ez a blog is nagyjából ezért kelt életre. Úgyhogy ha komolyan venném Csan-Taot, akkor a Harakirinek kéne jönnie most, de ez képtelenség. Ahhoz túlságosan ragaszkodó lélek vagyok. Persze annyiban azért vitába szállnék a mesterrel, hogy vajon lehet-e a készülő embernek nem önmagával foglalkoznia? Hiszen nincsenek adekvát válaszai, tehát folyton bolyong, keres, töpreng, és az a saját seggébe bújás nélkül nem megy. Szerintem. Néha mégis jó egy-két pohár Tokaji Aranyfürttel belecsavarni a dugóhúzót a seggünkbe, és kihúzni vele onnan önmagunkat.

"Mámoranatómiám főtétele: minden mámor gyökere a szerelem. A bor folyékony szerelem, a drágakő kristályosodott szerelem, a nő az élő szerelemlény. Ha még hozzáteszem a virágot és a muzsikát, akkor tudom, hogy ez a szerelem színekben ragyog és énekel és illatozik és él és megehetem és megihatom."

Szánalmas máris valaki más gondolataival elkezdeni egy éppen a világra jött blogot, de hát mit tegyünk, ha egyszer el kell kezdeni valahogy?! Ez a három mondat, mi tagadás, megbabonázott. Benne van minden, ami mostanában leginkább foglalkoztat: az élet. Erre igyunk!